Brassóban született 1884-ben, az Osztrák-Magyar Monarchia legkeletibb szegletében, és ugyanott hunyt el 1960-ban, mialatt a történelem vihara országhatárokat szabdalt át, és társadalmi viszonyokat változtatott meg a 20. század türelmetlen erőszakosságával. Brassó, az erdélyi németség jelentős szellemi és gazdasági központja, a művésznek élettere és menedéke volt, előnyeivel és hátrányaival egyaránt. Jó volt, mert a családi tűzhely melegét és a megélhetés szerény forrását nyújtotta számára, ám idővel egyre nyilvánvalóbban visszahúzóvá vált, mert elszigeteltsége behatárolta alkotói mozgásterét. Az erdélyi németség keleti tömbjétől, a Szászvidék Kárpát-kanyarbeli szigeteitől, Brassótól, Nagyszebentől igen-igen nagy távolságra estek Európa kultúrközpontjai, Budapest 700, München 1400, Berlin közel 1600 kilométerre. (1. kép) Ám volt más tényező is, ami meggátolta, hogy művészetének avantgárd újszerűsége az elismerés nyugvópontjára jutva, állandó értékrendben tudatosuljon. Egyik ilyen ok saját természetében, különleges lelki habitusában keresendő. Az nem igaz, hogy nem vágyott volna az elismerésre, és arra, hogy gondolatait, elképzeléseit másokkal is megossza, de az önszervező művészek attitűdje igen messze állott tőle; a nyilvánosságot inkább kerülte, mint óhajtotta.

Ha csakugyan igaz, hogy elsősorban a művek jellemzik a művészt, alkotójuk azonosul velük, akkor Mattis Teutschra ez nagyon is ráillik. Az oly nagyra értékelt és sokféleképpen értelmezhető művek, mint az ún. Érzetek és Lelki virágok sorozat a festő rapszodikus hangulatváltozásainak, hirtelen rászakadt társtalanságának és gyakran érzett magányosságának művészi szinonimáiként is tekinthetők. Vagy nem foghatók-e föl úgy is fába-fémbe álmodott szobrain vagy képein, metszetein megjelenő magányos figurái – művészetelméleti téziseitől függetlenül –, mint meditatív alkatának jelképei? Földije, az ifjú Halász Gyula (a későbbi Brassai) ismerte föl legelébb Mattis Teutsch szellemi alkatának kettősségét. Egyik oldalról a mindig újra törekvő, jövőbe néző, egyetemes összefüggésekben gondolkodó formateremtő művészt látja benne, kit tanítványi rajongásában “a legnagyobb német expresszionistákkal” egyenrangúnak, sőt náluk különbnek tart,¹ másrészt úgy érzi, távolodnia kell tőle, mert művészetét utánozni úgysem lehet, s mert borongós alkatával – mint egyik levelében fogalmazta – “csüggedt lényével tetterőmet rágta.”²

Korszerűségükben megrendítő műveit, mint a jövő művészetének manifesztumait küldte Nyugatra, befogadó közegre találva Kassák, majd a Der Sturm körében, s jelentette meg Potsdamban összegző művét, az “aktív művészet” hitvallását.³ Tette ezt Európa távoli sarkában, ahol legfeljebb egy szűk értelmiségi réteg érzett rá alkotásainak újszerűségére. A szülőföldön szervezett kiállításainak visszhangja nem hallatszott el túl messzire. Brassói magányában még a Cézanne-i elégtétel sem adatott meg számára. A város fölé magasodó pompás erdős hegy, a Cenk, mely pályatársainak tájképein szinte kötelezően tűnik föl, nem lett az ő Sainte-Victoire-ja. Művészete a látvány belső átértelmezéséből, az intuícióból és a konstruktív képszerkesztés más forrásaiból táplálkozott.

Család, tanulmányok, pályakezdés

Válasz nélküli örök kérdés, hogy hogyan bukkant föl egy rendkívüli tehetség olyan környezetből, ahol a művészi munkálkodásnak semmiféle hagyománya vagy folyamatossága nem mutatható ki. Mattis Teutsch ilyen családból származott. A Kárpátok délkeleti könyökében a székely-magyar Háromszék és a keleti német kultúra bölcsője, a Brassó központú Barcaság az a vidék, ahonnan családjuk eredezett.

Mattis Teutsch származásának-születésének rendhagyó története a terjedelmes szakirodalomban számos helyen föllelhető. A változatok elég pontatlanok ahhoz, hogy bőséges okot adjanak a vitákra, félreértésekre. Vonatkozik ez mind a művész etnikumára, mind névhasználatára.

A legutóbbi időben előkerült anyakönyvi bejegyzések közzététele⁴ s a festő unokájának, Mattis Teutsch Waldemárnak és édesanyjának szóbeli közlése⁵ azonban a kétségek jelentős részét eloszlatta. Ezek az adatok az eddig ismert életrajzot némileg módosítják.

Íme röviden a családtörténet kérdéses fejezete.

A háromszéki – hatolykai – székely Mátis János, foglalkozására nézve szabósegéd, 29 éves korában feleségül vette a 20 éves Schneider Josefint. A feleség három hónapos terhes volt, amikor a férj – valószínűleg tüdőbajban – elhunyt. Az özvegy csakhamar újra férjhez ment egy Friedrich Teutsch nevű brassói szászhoz, aki a megszületett gyermek, a jövendőbeli művész gondos és szerető nevelőapja lett. Innen a kettős név, melynek igen sok változata fordul elő a dokumentumokban és a róla szóló irodalomban (Johann Teutsch, Teutsch János, Mátisz Teutsch, Máttis Teutsch, Mattis Teutsch, Hans Mattis Teutsch – kötőjellel és anélkül egyaránt.)

A művész két kultúra és két etnikum, a magyar és német vonzáskörében élt, revideálnunk kell tehát származásának színmagyar voltát. A félreértés leginkább abból adódott, hogy a róla írt első monográfia, Banner Zoltán könyve szerint a művész édesanyjának születési helye a szintén háromszéki Csernáton,⁶ a Hatolykával tőszomszédos falu. Ott pedig nem élnek és soha sem éltek németek. Ezzel szemben utóbb kiderült – hiteles anyakönyvi adatokkal bizonyítható –, hogy Schneider Josefine a Brassótól mindössze pár kilométerre eső Csernátfaluban született, és egy brassói német kalaposmester, Schneider Tragot elmagyarosodott, római katolikus vallású lánya volt. A festő magyar-német etnikai eredete így tehát nem vonható kétségbe, mint ahogy családjuk kettős szellemi kötöttsége sem.

Iskoláit Mattis Teutsch magyar elemi osztályok után a nevezetes brassói szász Honterus gimnáziumban folytatta, majd szülővárosának magyar nyelvű Állami Fa- és Kőipari Szakiskolájában fejezte be. (2. kép) Ezután következtek művészeti tanulmányai. A budapesti Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola névsorai 1901 és 1903 között tüntetik föl nevét a növendékek között. Innen vezetett útja előbb a müncheni Bajor Királyi Szépművészeti Akadémiára, ahol legalább két félévet töltött szobrásznövendékként 1903 és 1905 között, majd Párizsba. (3. kép)

Ha csak a mostani, a Budapesten és Münchenben szerveződő reprezentatív kiállítás, s a vele összefüggő kutatás nem tár föl újabb tényeket, Mattis Teutsch alkotói egyéniségének formálódása e korai szakaszban továbbra is a feltételezések és hipotetikus következtetések szintjén marad. Egy rejtőző élet titkai közé tartozik ez is, mint pályájának több más mozzanata. Ő maga nem beszélt róla soha, hogy mit hasznosított a müncheni tanulóévekben, miben és mennyire vált hasznára a párizsi szemlélődések korszaka. Szabó Júlia következtetései a leginkább ráérzők. Az analógiát Kandinszkij pályájában találja meg, akit Mattis Teutsch jól ismert, s aki abban az időben szintén Münchenben tanult és dolgozott. Úgy látja, mindkettejükre jellemző az, hogy viharos gyorsasággal haladták meg a századforduló művészeti eredményeit, s azokból sok mindent hasznosítva jutottak egyéni eredményekre. Mattis Teutsch – fejtegeti Szabó Júlia – “Párizsban Gauguin és Van Gogh művészetét tanulmányozta. ... Van Gogh művészetéből megtanulta, hogy a tüzessé fokozott színekkel s a csavarodó kontúrokkal drámai konfliktusokat közvetít a tájkép.”⁷ A továbbiakban már tárgyi bizonyítékokkal, művek sorozatával igazolható, hogyan jut el a festő a szecesszió felől az expresszionizmushoz. Világossá tehető az is, miként hatott rá a fauvizmus, a Die Brücke-csoport vagy a Kandinszkij és Franz Marc alapította Der Blaue Reiter köre.

Szülőföldjére hazatérve Mattis Teutsch szükségképpen a polgári életforma keretei között keresi megélhetési lehetőségét. Kézenfekvőként adódott, hogy egykori iskolájában találjon magának tanári állást. Az akkori Magyarország élvonalbeli fa- és kőfaragó szakképesítő intézménye már tanulóéveiben megbecsülte a fafaragászati osztályon végzett növendékét. Vezető tanára, Kupcsay János (1840–1910), a kor számon tartott faszobrásza és oltárfaragója látta meg először benne a többre hivatottságot. Így a Párizsból hazatérő Mattis Teutsch az 1908-as év őszétől mint “akadémiai szobrász”, “ösztöndíjas művezető”, majd kinevezett oktató kapott állást az iskolában. Az sem véletlen, hogy a rövidesen elhunyt Kupcsay helyett 1910-től ő vette át mind a négy évfolyamon, heti huszonnyolc órában a mintázási gyakorlatot. Szobrászati munkásságára sajátos módon íródik rá a faipari iskolában szerzett sokéves tapasztalata. Kisplasztikai műveit, fába faragott szobrait a legnagyobb szakmai gonddal kivitelezte. Jellemzőjük a tökéletes csiszoltság, a gyakran többréteges festés, a finom fényezés. (4. kép)

Miután tanárként polgári egzisztenciát teremtett magának, 1909-ben feleségül vette Borsos Gizellát, régi ideálját, aki a festő hosszú távolléte alatt ugyan másnak ígérkezett el, a családi szóhagyomány szerint azonban Mattis Teutsch a kitűzött házasságkötés napján visszahódította a leányt, akit ezért a történelmi ősökkel büszkélkedő Borsos család⁸ kitagadott. (5. kép)

Mattis Teutsch művészi pályája egy budapesti kiállítással kezdődött. Legelőször a Nemzeti Szalon 1907-es őszi tárlatán állította ki egy szobrát.

Brassó képzőművészeti élete – hasonlóan sok más vidéki városéhoz – lassan és későn bontakozott ki. A város művelődési lehetőségei leginkább a szász polgárság zenei igényeit elégítették ki a századforduló táján. A képzőművészet iránti érdeklődés valamivel később és nehézkesebben indult, de a század tízes évei már nem voltak eseménytelenek, bár Mattis Teutsch inkább szemlélője, mint aktív résztvevője volt e kezdeményezéseknek. Első bemutatkozását szülővárosában a Sebastian Hann-Verein szervező munkája tette lehetővé. A Nagyszebenben 1904-ben alakult, és Hann Sebestyén barokk kori erdélyi ötvösművész nevét viselő egyesület Brassóban is működött, s bár később a néprajzi gyűjtőmunkát tekintette elsődlegesnek, az alapítása körüli években több képzőművészeti kiállítást is szervezett. Így nyílt meg 1910 decemberében a brassói művészeti élet keresztmetszetét nyújtó első tárlat, melyen német és magyar művészek társaságában Mattis Teutsch is részt vett. Néhány kisebb munkája mellett a kritika két közel életnagyságú bronz képmását emeli ki.⁹ Mattis Teutsch igen korai munkái ezek, s anyaguk aligha lehet bronz, csupán a járatlan szemleíró láthatta annak a patinázott gipszet. Szobrászatának e korai termékeiből elsőként a brassói német sajtó közölt reprodukciókat. Az Adolf Meschendörfer szerkesztette Die Karpathen című félhavi folyóirat 1911. évi 11. számában műmellékleten publikálták Mattis Teutsch két szoborportréjának fényképét.

Ezt a korai kiállítást 1914-ben egy másik közös tárlat követte. A szokásos képvásárok egyike volt ez, Vastagh Gyula budapesti műkereskedő nagyobb képkollekciót vitt le Brassóba, melyben többségben műcsarnoki festők alkotásai voltak láthatók. A bemutatkozáshoz azonban a helybeli festők is csatlakoztak, Kollár Gusztáv, Tutschek Gyula és több szász festő mellett ott volt Mattis Teutsch János is. A helyi sajtó, mind a német, mind a magyar hírt adott az eseményről. Ebből megtudható, hogy Mattis Teutsch ezen a kiállításon már festményeket, tájképeket állított ki, melyeket a Brassói Lapok “meglátásban és felfogásban teljesen modern”-nek ítélt.¹⁰ Joggal feltételezhetjük tehát, hogy Mattis Teutsch ekkor a természeti látványhoz még kötődő, de a szecesszió és a posztimpresszionizmus stílusjegyeit már határozottan magukon viselő tájképeit állította ki. Ez a közös bemutatkozás Mattis Teutsch és a helyi, döntő többségében német művészközösség természetes kapcsolatára utal. Konfliktusoktól mentesnek, de olykor esetlegesnek és nem túl szorosnak mondhatók ezek a kapcsolatok. A brassói német művészek közül Friedrich Miess (1854–1935) feltehetően valamilyen formában művészeti ismeretekre is tanította Mattis Teutschot.¹¹ Egymást megbecsülő jó viszony alakult ki az expresszionista képalkotás felé igazodó, legjelentősebb brassói pályatárssal, Hans Ederrel (1883–1955) és a grafikus Fritz Kimmel (1890–1979) is. A magyar művészek közül e korai évekből ered barátsága Kollár Gusztávval (1879–1970), a katolikus főgimnázium tanárával, aki mindvégig gyakori látogatója volt Mattis Teutsch műtermének és otthonának, valamint szakiskolai tanártársával, Tutschek Gyulával. Bár véleményük eltért a művészet lényegének megítélésében – Mattis Teutsch rendhagyó és sokkolóan új művészetével, ha nem is látványosan, de szükségképp egyre jobban eltávolodott konzervatív szemléletű pályatársaitól – barátságukat, kölcsönös megbecsülésüket, vitázó kedvüket ez nem zavarta.

“Csak a színfoltok és formaritmusok“ (Hevesy Iván)

A művészi elvonatkoztatás, az absztrakció olyan fölfedezéseihez jutott el Mattis Teutsch, mint senki előtte a kárpát-medencei régióban. Ebben áll úttörő volta és alkotásainak nagyszerűsége. Eredményeiben nyoma sincs utánérzéseknek. Műveinek legjobb sorozatai egyidejűek és teljes joggal párhuzamba állíthatóak a kor nyugat-európai, orosz vagy cseh művészetének legmodernebb törekvéseivel.

Az már nehezebben követhető, milyen fokozatos szemléletváltással és belső fűtöttséggel lépett át alig pár év alatt az expresszionista képkivetítésektől a fölfokozott színekben, tárgy nélküli képfelületekben élő absztrakcióig. Úgy tűnt, az ismeretlenségből egyszerre robbant be művészetének teljes fegyverzetével a nagyobb nyilvánosság elé lépő alkotó. Kassák Lajos a Ma első kiállításának előkészületeiről írva így emlékezik erre: “... Mintha a láthatatlan Isten küldte volna hozzánk, egy fiatal brassói festő, Mattis Teutsch János jelentkezett nálam. Linóleummetszeteket hozott, amikkel a lapban szeretett volna megjelenni (...) Mattis Teutsch frisseszű, tájékozott embernek látszik. Járt már Berlinben, Párizsban, munkái az expresszionizmus körébe sorozhatók. – Szeretném a festményeit látni – mondtam. – Nem lenne egy kiállításra való anyaga? Az ember dadogott a meglepetéstől. Erre a kérdésre nem számított, talán arra sem, hogy a metszetei közül elfogadok valamit közlésre.”¹²

Mikor Kassák elment a festő pesti albérleti lakásába, döbbenten látta, hogy egész kiállításra való anyag van ott. Ezek a művek (félszáznál több olajfestmény, akvarell és metszet) töltötték meg azután a Visegrádi utca 15. szám alatti termet, a Ma folyóirat szerkesztőségét, amikor 1917. október 14-én, a lap első képzőművészeti tárlataként megnyílt Mattis Teutsch János bemutatkozó budapesti kiállítása. (6. kép)

Kassák Lajos a kiállítás katalógusának bevezetőjében így mutatta be felfedezettjét: “Az új festőgeneráció legtehetségesebbjeinek is előtte jár gazdag színskálájával és a tárgyak egymásra ható pszichikai elrendezésével. Kompozícióit, amelyeket mindannyiszor érzés, kifejezetten szubjektív beleélés motivál, a legmélyebbre túró lényegkeresés emeli föl ... Ha a ma domináló művészeti irányokban karakterisztikus helyet keresnénk Máttis Teutschnak (ő szász eredetű) a német pszichét teljességében kifejező expresszionistáknál találnánk meg.”¹³ (7. kép)

Mattis Teutsch fölfedezését Budapest, majd Bécs és Berlin vonzáskörében az alkotói pályarajzokban oly gyakran előforduló “törvényszerű véletlenek” is segítették. A találkozások, történések esetlegesek, ám valahogy mégis sorsszerűekké lettek. A művész 1913-ban azért utazott Pestre, hogy tüdőbajban szenvedő feleségét gyógyíttassa. Pesti ingázásai ugyanakkor föloldották brassói magányát; fokozatosan bekapcsolódott a magyar főváros művészeti életébe, a következő években több kiállításon is részt vett. Hírnevét, művészi tekintélyét azonban egyértelműen a Ma folyóiratnál 1917-ben és 1918-ban rendezett kiállításai alapozták meg.

“... 1914-1919 között Magyarország kulturálisan meglehetősen elszigetelt. Ennek ellenére éppen Budapesten születik meg a legdinamikusabb, legtöbb tehetségben bővelkedő művészeti társaság, amely 1915-ben A Tett, majd 1916-tól a MA folyóirat körül tömörül. ... itt előbb létezik a sajtóorgánum, mint a művészeti csoport, pontosabban a folyóirat hívja létre a mozgalmat. Éppen a MÁ-nak köszönhetően a mozgalom a legkülönbözőbb megrázkódtatások ellenére is megmarad, és a folyóirat tíz éven keresztül a magyar irodalmi és képzőművészeti avantgárd egyedüli letéteményese lesz ...”¹⁴ – írta Passuth Krisztina, a Ma művészettörténeti jelentőségének méltatásaként. Kassák, aki szüntelenül a jövő művészetét hirdette, hihetetlen biztonsággal érzett rá Mattis Teutsch rendkívüli tehetségére. Ezért adott helyet két önálló kiállításának, ezért közölte avantgárd lapjában festményeit és grafikáit, s patronálta a Ma kiadásában megjelent linóleummetszet-albumát. De részt vett Mattis Teutsch a Ma körének közös “demonstratív” kiállításán is, olyan kiváló művészek társaságában, mint Uitz Béla, Kmetty János, Nemes Lampérth József vagy Gulácsy Lajos, valamint a folyóirat grafikai tárlatán, ahol többek közt Bortnyik Sándor is kiállított. (8. kép) E bemutatkozásoknak hatalmas sajtóvisszhangjuk volt. A korszak szinte valamennyi jelentős budapesti kritikusa elmondta véleményét Mattis Teutsch művészetéről. Írt róla Bölöni György, Elek Artúr, Bálint Aladár, Lengyel József, Márkus László, Hevesy Iván, Felvinczi Takács Zoltán és Lyka Károly is. Innen vezetett a festő útja tovább a bécsi kiállításhoz, és épültek ki kapcsolatai Herwarth Waldennel, a Der Sturm körével.

Első pesti és bécsi kiállítása nyomán Hevesy Iván így jellemezte Mattis Teutsch művészetét: “A formai fejlődés fázisait három állomás jelzi: őszi kiállítása Pesten, linóleum-albuma és mostani bécsi kiállítása. Eleinte a lágy színeket és formákat kereste (ezért szerette úgy az akvarellt) de lassankint a színek számát csökkentette, a formákat pedig erősen elkülönítette egymástól. ... Így jutott el ezzel a stílussal adekvát technikához, a linóleum-metszéshez. Amit azelőtt színekkel és tónus-harmóniával csinált, azt most fehér-feketével és szabad vonalritmikával próbálja kifejezni. A linóleum-metszés viszont festészetére hatott vissza és komplikáltabban, sok színben akarja megcsinálni azt, amit a linóleum két színében csinált. Ezekre a kontrasztokra és formaelkülönítésekre azonban az akvarell már nem elég erőteljes, s azért visszatér az első korszakban nem eléggé kifejező olajhoz, amely most már a legjobban megfelelő kifejezési eszközévé lett művészetének. Szinte azt lehetne mondani utolsó képeire: színes linóleummetszetek olajfestékkel festve.”¹⁵

Magánéletének ezekben az években bekövetkezett fordulatai azért tarthatnak számot érdeklődésre, mert a művész lelki válságai, sérülései, a csüggedés, majd az új remények alkotásaiban is tükröződtek. Ezt baráti köre, a pályatársak, de későbbi méltatói is így látták. Feleségének életerejét legyőzte a kór, nem használt sem a pesti klinikai kezelés, sem a Cenk alatti város ózondús levegője. Borsos Gizella 1916. június 19-én Brassóban elhunyt. Így hétévi házasság után a festő egyedül maradt két kicsi gyermekével.¹⁶ Nyomasztó lelki válságából azután tért magához Mattis Teutsch, hogy az 1918-as bécsi kiállítás idején megismerkedett Marie Konraddal, kit egy évvel később feleségül vett. A gyermekek által csak “Bécsi Anyunak“ nevezett második feleség, akit igen kedveltek, művelt, zeneakadémiát végzett nő volt. E házasság magyarról nagyobbrészt németre fordította a családi beszélgetések nyelvét.

A művész hangulatváltozásait híven jelzik művei is. 1918-as őszi kiállítása kapcsán ezt írta róla Hevesy Iván: “Máttis Teutsch János művészete teljesen szubjektív művészet. Nem ad tér- és formaélményeket, nem ad objektumokat ... Amit ő csinál, az tiszta líra, tiszta érzésszuggerálás. ...a természet reális formáiból absztrakt művészi formákat teremt, amelyek így már nem tárgyak szimbólumai, hanem érzések kifejezői. Máttis Teutsch művészete elszakad a természettől, a matériától, és egészen szellemi lesz, hogy a lelket fejezze ki. A lelket, a lélek mozgását, lüktetését, dinamizmusát, ...ez az érzés-festészet nem holmi naiv allegorizálás, hanem a belső érzetállapotok közvetlen expressziója abszolút festői eszközökkel. Közeli rokonságban van a zenével, tartalmilag is, formailag is analóg vele.”¹⁷ (9. kép)

Az életrajz vitatott kérdése, mikor és milyen körülmények között tért haza Budapestről Mattis Teutsch az I. világháborút követő forradalmak idején. Feltételezések születtek politikai állásfoglalásairól, majd ezeket kész tényekként szőtte tovább a róla szóló irodalom. Az vitathatatlan, hogy a progresszió híve volt, ez művészetfölfogásából és esztétikájából egyaránt következik; s az is evidencia, hogy a század eleji európai avantgárd a baloldalisággal összeforrottan lépett színre. (12. kép) Mattis Teutsch vonzódásait, kapcsolatait a Ma-kiállítások nyomán széles körben ismerték, ebből azonban még nem következik, hogy aktív részese volt a forradalmak eseményeinek, s kényszerűségből, netán menekülve tért volna vissza Budapestről Brassóba. Az ő esete csak látszólag hasonló a Ferenczy testvérekéhez, Noémi és Béni helyzetéhez, akik a Tanácsköztársaság bukása után a nagybányai otthon illetve a bécsi emigráció védelmét választották. Mattis Teutsch inkább csendesen elvonult a vihar elől, melyre újranősülése is ösztönözhette. Nincs nyoma annak, hogy ott találnánk “az 1919-es forradalom és Tanácsköztársaság szellemi aktívájában.”¹⁸ Erre ifj. Halász Gyula sem utal, egyetlen szóval sem, a budapesti tanácsuralom zaklatott hónapjait bemutató, eseményközelből megírt terjedelmes írásában, melyet a Das neue Zielben jelentetett meg.¹⁹ Mattis Teutsch progresszív nézetei később a háborúellenességben, a szélsőségek, a fasizmus elítélésében nyilvánult meg. Távol állt azonban természetétől, s ez az 1918–19-es időkre is vonatkozik, a barikádos hangzatosság, a szélsőséges tettekig vezető indulat.

Hazatérésének pontos dátumát ugyan nem ismerjük, de az bizonyos, hogy műveiből két bemutatót is tartott Erdélyben a mozgalmas 1919-es esztendőben. Márciusban Kolozsváron, az Erdélyi Szemle könyvesboltjában, júliusban pedig Brassóban, a Vigadó Kék termében láthatták alkotásait. (10. kép) Ez utóbbinál igen fontos szerepet kapott a rövid életű, ám az új művészet irányában is nyitott Das Ziel c. brassói folyóirat, amely méltó helyet biztosított Mattis Teutschnak is kiállítás-sorozatában. Ez a kilencvenkét alkotást, festményeket, metszeteket és faplasztikákat is bemutató tárlat volt Mattis Teutsch első rangos gyűjteményes kiállítása szülőföldjén. Több alkotásának ekkor adott először Érzet (Empfindung) címet. (11. kép)

Ablakok a világra és a magány évei

A húszas évek elején, a megváltozott államrendszerben Mattis Teutsch brassói tanári állása átmenetileg veszélybe került. Ekkor merült föl benne az a gondolat, hogy családjával Németországba költözzék.²⁰ A magyar emigráció művészei számára akkoriban Berlin lett a legfontosabb központ. Ha mindez nem csupán tétova terv marad, neve ma bizonyosan olyan ismerősen hangzana, mint a Der Sturm körébe került legnevesebb pályatársaké.

Élete azonban nem így alakult, annak ellenére, hogy csúcspontra jutott, érett művészete számottevő sikereket is aratott a húszas években. A tények ismertek, a legfontosabbak: 1920-ban volt első önálló tárlata Bukarestben, 1921-ben Paul Kleével állított ki Berlinben a Der Sturm Galériában, 1924-ben részt vett a bukaresti Contimporanul nemzetközi kiállításán, 1925-ben Párizsban, 1928-ban Berlinben volt kiállítása, 1929-ben és 1930-ban a budapesti KUT tárlatán vett részt. 1929-ben a Tamás Galériában volt közös bemutatkozása Hincz Gyulával és Mészáros Lászlóval. (14. kép) A szülőföldön szervezett kiállításait tekintve szintén a húszas évek a legmozgalmasabbak. A Das Ziel szervezte 1919-es bemutató tárlatától számítva mintegy tizenöt önálló és közös kiállításon vett részt, számuk csak az 1930-as években csökkent. Festményeiből, metszeteiből, szobraiból és iparművészeti tárgyaiból Erdély más jelentős városaiban is kiállított, éppúgy mint Bukarestben. A kritika számon tartja; őszinte csodálóinak száma lényegesen nagyobb, mint az őt elutasítóké. Előbbiek közé tartozik a pályatárs erdélyi és bukaresti értelmiségiek jelentős köre. Imponáló a művészt személyesen ismerő s róla méltatóan író magyar-román-szász kortársak száma: Alfred Witting, Ligeti Ernő, Kőrösi Sándor, Erwin Neustädter, Szemlér Ferenc, Benamy Sándor, Halász Gyula és Halász Kálmán, Eugen Jebeleanu, Nicolae Tonitza, Eugen Ionescu, Lucian Blaga, Edith Herfurth, Kós Károly, Bálint Zoltán, Méliusz József, Lukász Irén. Az ő írásaik ismerete nélkül lényegesen szegényesebb és színtelenebb lenne a Mattis Teutschról fölrajzolható pályakép.

Bár munkásságáról önálló monográfia nem készült ekkor, Hevesy Iván 1923-ban hosszabb tanulmányban értékelte addigi fejlődését és legújabb törekvéseit: “Alig képzelhető el egyenesebb és tisztább, kerülő és mellékutak nélkül való művészi evolúció, mint az övé. Ösztönös határozottsággal, lépésről lépésre halad előre, ... el sem gondolható nagyobb távolság, nagyobb eredmény- és stíluskülönbség művészi fejlődésben, mint a tíz év előtti természetábrázoló tájképek és a mai témátlan »abszolút képek« között. ... az érzelmi adottság kifejezésével szükségszerűen jelent meg lassanként Máttis művészetében a koncentrikus kompozícióforma ... kialakulása természetesen teljesen párhuzamos haladású volt fejlettebb expresszionizmusának megérésével. A koncentrikusság, a centralitás nemcsak a forma- és mozgáselemek elrendezésére vonatkozik, hanem a színek központos rétegződésére is. Máttis kompozíciója általában expresszionizmusának kiérésekor az 1918. év közepén középpontos és centripetális. ... a centralitás megbomlásakor jelennek meg a diagonálisok. A képformának ez a megbomlása az 1919. évben következett be. Egy rövid, átmeneti jelentőségű korszak jött, amelyben a régi harmóniák helyén éles disszonanciákat találunk, a kiegyensúlyozott színek és formák helyett pedig anarchikus zavart. ... Ebben az időszakban maga Máttis is nagyon érezte formavilágának disszonáns voltát, és gyorsan indult az új cél felé: az új tartalmat új harmóniába önteni. ... az abszolút képszerűségnek megtalálása volt Máttis új programja. Ezt ismét két módon kereste: adottnak vette a vászon képsíkját és ezt töltötte ki egybehangolt formákkal. A másik mód szabadabb megoldást adott: a képsík a szélekig csak egy homogén alapot nyújtott és maga az igazi kép egyetlen főtémából, a »főformából« kiindulva, az a mellé rendelt variációs mellékmotívumok kiegészítésében teljesedett ki. ... Az abszolút kép olyan független és szuverén, önmagában élő és ható alkotás lett, mint egy abszolút felfogású zenemű vagy egy komplikált ornamens. ... Máttis Teutsch expresszionizmusból kialakult abszolút képe más kialakulási úttal és más eredménnyel ugyan, de egészen rokon azzal a törekvéssel, amelyet a modern konstruktivisták képviselnek. Azonban úgy az abszolút kép, mint a konstruktivista alkotás csak úgy lehet igazi eredmény és lépcső további fejlődésre, ha a megtalált formavázat, a hideg és merev absztrakciókat az új világérzés aktív hatású, tárgyiasan ábrázoló, illetve szimbolizáló képeivel tudja megeleveníteni. Ezen a ponton azonban már nem elég a szándék, az alkotói tehetség, és nem elég az elmélet, ez már ember és világnézet dolga. Ezen múlik minden, az abszolút kép és az új művészet sorsa is.”²¹ (13. kép)

A húszas évek második felétől új formakeresések hoznak stílusváltozást Mattis Teutsch művészetében. A konstruktív-geometrikus képalkotás felé fordul, ugyankkor a háromdimenziós figurális ábrázolás is központi problémája lesz. Számos szobrán, fa- és fémmunkáján jelennek meg archaikus kapcsolódású, de jövőbe néző, stilizált figurái. Mindehhez töprengő alkatának szellemi terméke, művészetelmélete társul, melyet a Potsdamban 1931-ben kiadott Kunstideologie című, teoretikus írásokból és szemléltető ábrázolásokból szerkesztett könyve foglal össze. (15. kép)

Hogy mennyire elkötelezetten ragaszkodott maga is ehhez az ideológiai alapozáshoz, a “vertikálisok“ és “horizontálisok“ ellenpontozásán alapuló szimbólumrendszerhez, arra szemléletes példa néhány nagybányai nyarának kép- és szobortermése. Mattis Teutsch 1928 és 1931 között dolgozott nyaranként a nagybányai festőtelepen. Műveiből a kolónián is bemutatott, ám ezek a festmények és szobrok készülhettek volna bármely bányavidéken. A nagybányai táj, mely pompás természeti és urbánus motívumaival (Kereszthegy, Zazar-part, Híd utcai templom, Liget, stb.) annyira meghatározta a kolónián dolgozók témaválasztását, az ő repertoárjában vázlatokban sem lelhető föl. Ő másra figyelt, a bányák népe, a mindennapi kenyérért a tárnák és aknák üregébe naponta aláereszkedő ember sorsa érdekelte. (16. kép) Talán csak mozdulatok, gesztusok voltak számára fontosak. Ha a művészetek történetéből nem ismernénk a stilizálásnak, a lényeget kutató egyszerűsítésnek a tökéletesig vezető gyötrelmes útját, azt mondhatnók, hogy ezek a művek akár egy hotelszobában is készülhettek. De ilyen elvonatkoztatott, minden nagybányaiságtól mentes alkotásokat (“szerkesztett” csendéleteket) festett akkoriban a kolónián Perlrott Csaba Vilmos és Kmetty János is. Utóbbiakról nem véletlenül esik itt szó, mert a modern művészetnek e két úttörője 1931 nyarán Mattis Teutschcsal közös kiállítást szervezett Nagybányán.²² Ez az együttes tárlat, a korszerű törekvések látványos fölvonultatása a legfiatalabb művésznemzedék – a kolónia “lázadói” – elragadtatott csodálatát váltotta ki.²³

Mattis Teutsch a nagybányai művésztelepen mind a négy nyáron együtt dolgozott festőnek készülő fiával, és brassói nemzedéktársával, Hermann Morres-szel (1885–1971). Míg fia, zsenge korának érthető ellenkezésével szemlélte apja különös, a természet nagyszerűségét meg sem látó tárgyválasztását, Morres-re hatott Mattis Teutsch művészetének expresszív ereje.²⁴

Brassó, Hosszú utca

A harmincas évek derekától a művész élettere egyre inkább a belterjes családi körre szorult vissza. Alig utazott már valahova, kiállításai nemcsak megritkultak, de sokáig el is maradtak. 1937 és 1945 között még közös kiállításokon sem láthattak műveiből. De ott volt számára, mint valami tusculanum a Hosszú utcai régi anyai ház, távol a város zajától, de közel az erdők nagyszerű látványához. Itt érlelődtek, stílusváltása jegyében, soha meg nem valósult freskótervei, s csiszolódtak a művészet társadalmi szerepéről újrafogalmazott gondolatai. Munkakedvét visszafogta leánya korai halála, a nehezen földolgozható fájdalmas csapás.²⁵ Olykor letargiába eső hangulatváltozásait fokozták a fegyverkező világ riasztó hírei. Az erdélyi szász közösséget is megosztó nemzetiszocialista eszméket olyan veszélynek érezte, amely a hétszáz éve e kárpát-medencei térségben élő németséget létében fogja fenyegetni. Próféciája a háborút előrelátó jóslataiban éppúgy igazolódott, mint a keleti német népcsoport kálváriájára vonatkozó sejtéseiben.

A Hosszú utcai otthonban tartalmas beszélgetések enyhítették a művész magányosságát. A hely rendkívüli élményt kínált az odalátogatóknak – ez volt Mattis Teutsch házi tárlatainak varázslatos színtere. A festmények, szobrok, metszetek alkotója legszívesebben olyan állandó kiállítást tudott volna maga körül, ahol néhány régebbi munkáról, mint összevetési alapról irányította volna a figyelmet a diadalmaskodó újra, legfrissebb művekre. Ilyenformán kívánta megosztani a fölfedezés élményét, a képi invencióban tett előrelépéseit mindazokkal, akik legalább valamilyen szintig ráhangolódtak e művekre. “Két szoba, az egyikben, amelyik kisebb, mindenféle szerszámok, vésők vannak, ez körülbelül a laboratórium – írja a publicista és szépíró Benamy Sándor –, a másikban, a nagyobbikban, kis házi tárlat látható, itt szőnyegek és fakarszékek is gubbasztanak.”²⁶ Az eléggé nagysíkú falakon padlótól plafonig álltak a képek. S bár ez közismerten szerencsétlen megoldás, a művésznek gondja volt rá, hogy valamilyen szervezési elv érvényesítésével, hangsúlyozott színbeli harmóniával úrrá legyen a kényszerű zsúfoltságon. Lukász Irén, a festő brassói tanítványa erre így emlékezett: “Mattis Teutsch maga festette ki műtermét, és minden berámázott és felakasztott kép keretén kívül 10–15 centiméter széles színsávot festett a falra, a kép színösszhangjának megfelelően. Talán játéknak tetszett –, de nagyon érdekes, különös hatást váltott ki.”²⁷

Itt kezdődtek el, ebben a miliőben azok a “szimpozionok” – kötetlen beszélgetések a művek előtt –, melyekre olyan szívesen emlékezett vissza a művész baráti köre. Mattis Teutsch örökösen pipáját szíva “beszédesen hallgatott“, vagy meggyőzően érvelt, de soha sem erőszakosan, mások véleményét figyelembe nem véve. “Ilyenkor – idézi emlékeiből a szépíró és költő Szemlér Ferenc – órákon át volt képes a fal mellé támasztott képek hosszú sorát szótlan nyugalommal, és ezúttal minden fölösleges szóbeszéd mellőzésével bemutatni. Valahogy mindig visszafelé mentünk az időben, hiszen a felhalmozott képek külső rétegeit mindig az újabb festmények foglalták el, s a korábban festettek csak utóbb kerültek sorra. Legszívesebben persze mindig az újakat vette elő ismét és ismét, igyekezett velünk vagy velem megértetni, micsoda szellemi és művészeti problémák megoldása izgatta megalkotásuk közben.”²⁸

Remények és kiábrándító csalódások közt ingadozva élte meg Mattis Teutsch a II. világháborút követő rendszerváltás politikai fordulatait. Hatvanéves a háborús frontátvonulás idején. Látnia kellett, milyen súlyos megpróbáltatásokkal vészelte át Brassó német közössége az orosz csapatok bevonulását. A kollektív bűnösség vádja rájuk is vonatkozott. Az is nyomasztó élmény lehetett, hogy erre haladtak át Erdély más részeiből, sőt Magyarországról is azok a vonatok, amelyek munkaképes felnőttek tízezreit vitték orosz fogságba.

A művész mégis azok között volt, akik őszintén bizakodtak egy új világ, egy igazibb társadalmi rend kiépülésében. A pár évig tartó koalíciós időszak – mint mindenütt Kelet-Európában – a demokratikusnak ható látszatintézkedésekkel erre reményt is adott. Korábbi passzivitását föladva Mattis Teutsch nyomban feladatokat vállalt a művészetszervezésben. Úgy érezte – utóbb láthattuk, mennyire naivan –, hogy azok az elvek, melyeket a művészet társadalmi rendeltetéséről vallott, most talán gyakorlatba ültethetők. Már 1944 októberében művészeti egyesület létrehozását kezdeményezte szülővárosában, s azt 1949-ig maga irányította. Annál keserűbb volt a csalódás az 1948-tól hangot váltó és a legkeményebb diktatúrává váló rendszer kiépülésével. Mindezt előrelátni aligha lehetett. A fordulat után a formalizmus vádja nyeste vissza illúzióit, s csak halála előtt nem sokkal, 1957-től vállalt ismét közszereplést.

Még az idők teljes megszigorodása előtt, 1947-ben sikerült szülővárosában egy önálló kiállítást megszerveznie. Szemlér Ferenc, a hűséges, régi barát valóságos akrobata mutatványra kényszerült, hogy bírálatában ne válassza el az alkotó egykori és jelen törekvéseit. Nézőt és olvasót az eszmei folytonosságról igyekezett meggyőzni, s csupán az eszközök különbözőségéről beszélt. “Hosszú évek magányos munkássága után ismét kiállításon jelentkezett Mattis Teutsch János, a századelő magyar művészi forradalmainak ismert expresszionista festője, aki annak idején Kassákkal együtt dolgozott a Ma körében, s akinek »érthetetlen« festményeiről még a pesti kabaréban is énekeltek.(...) A művész új képeivel visszatért a társadalomhoz és az emberhez. Múltjából megőrzi azonban az értelem kemény ellenőrzését mindazon, ami festői alkotó vágyának hatáskörébe kerül.”²⁹

A megritkult és súlytalanná vált brassói művészközösség tárlatain azután már csak néhány alkotásával vett részt. Közben Brassóból jó néhány évre Sztálinváros lett, s a kiállítások a dogmatizmushoz idomuló provinciális, visszhangtalan helyi események szintjére süllyedtek. Mattis Teutschnak keserűen kellett tapasztalnia, hogy a mindig mának szóló műveit az új rendszer elutasítja. Bármit tett – megpróbált alkalmazkodni is -, az elismerés és az annyira várt felfedezés hátralevő életében elmaradt. Pedig gesztusértékű kompromisszumokra is hajlamos volt, leginkább témáiban közeledett az elvárásokhoz. Csakhogy ezeket a tematikus műveket sem bírta olyan primitíven megfesteni, hogy az ideológiai küszöbökben minduntalan el ne botlott volna. Bukaresti kapcsolatai ugyan nem szakadtak meg teljesen, az egykori pályatársak tudták, milyen jelentős művész él közöttük, de az áttöréshez, az elismeréshez mindez kevés volt.

Mattis Teutsch pályaképének tanulságai jól illusztrálják a diktatúrák művészetszemléletének félelmetes párhuzamait. Míg a német expresszionisták alkotásaira a hitleri időkben az elfajzott művészet (entartete Kunst) bélyegét sütötték rá, máglyára küldve remekműveket, a kommunista diktatúra a sematizmus vádjával bélyegzett meg kiváló mestereket, s ítélte őket kényszerű hallgatásra. Elítélő és értetlenkedő bírálatok csokrát lehet egybegyűjteni Mattis Teutschról is. Ám ezek méltatlanok mind a művészhez, mind íróikhoz, kiknek egyike-másika utóbb igencsak revideálta önmagát. Példaként elég egyetlen ilyen elutasító kritikát idéznünk, amely a Román Írószövetség folyóiratában, a Contemporanulban jelent meg. A kritikus arról ír, hogyan látja a festő “a dolgokat és embereket kadmiumszínű szemüvegen át, s hogy ezeket a pápaszemeket nem ajánlják senkinek sem hordani.”³⁰ A ledorongoló írás 1960. március 4-én jelent meg, nem egészen két héttel a művész halála előtt.

Mattis Teutsch ekkor már nagyon megfáradtan, magába fordulva, a Lelki virágok mappájának összeállításán dolgozott. Utolsó napjait fia, Mátis János így írja le. “Szerdán reggel tovább akart aludni, és attól kezdve állandóan aludt, kevés ébrenlevéssel. (...) Többek között azt mondta: Most alszik 100–150 évig, és ha művészetét megértik, újból itt lesz közöttünk. Csütörtökön este 9.15-kor ezekkel a szavakkal befejeződött minden:

»Jó éjszakát mindnyájuknak«”.³¹