“Vágy tör meg földre sújt
Sötét árny levegőt hasít
Kín facsar testet lelket
Kék ívek nyomasztó súlya
Komor szégyenőrök állnak
Hullnak egymást metsző fények”

Részlet Mattis Teutsch János Anya című verséből
(németből fordította: Tandori Dezső)

Sárga, zöld és lila dombok hullámzanak, kék, vörös és narancsszín fák hajladoznak, s lám csak, már nem is fák, hanem karcsú alakok, indakezűek, esendők vagy ölelkezők, térdre hullanak a vásznon, átölelnek az akvarell-papíron. Az örvénylés már-már zene, fúga. Kavarog, burjánzik egyre, szétválik és összekapaszkodik újra, majd egyszerű formákra tisztul, a lélek érti csak, a szem tétováz: “lelki virágok” nyílnak a vásznon, amelyben – mint a nyári égen úszó felhőket bámuló gyermek – felfedezzük a mesevilág nyomait: a sárkányt, angyalt és lovas vitézt. Minden egyes kompozíció rejteget valami titokzatosat. Ha hagyja magát megfejteni, történet bontakozik ki előttünk: Ádám és Éva a Paradicsomban, Szent György harca a sárkánnyal, régvolt szerelmesek legendái, vagy egyszerűbben: a születendő életé, a várandós anyáé. Más művek nem ily’ epikusak (vagy csak szemérmesen őrzik titkukat?), líraiak, akár egy költemény, csengnek-bongnak rajtuk a színek. A melankolikus lilák, hűs ultramarinok, szelíd türkizek, dús vörösek, harcias feketék, napsárgák és fűzöldek. A színek Mattis Teutsch János képeinek valódi hősei. A színek, melyekről maga a festő így érez: “A szín az a segítő, mely által ember emberhez közvetlenül és azzal a biztos tudattal szól, hogy a művészi alkotást teljesen megértik és átélik. A szín által a képzőművészetnek világátfogó ereje van. A forma a művészi áramlatoknak van alárendelve... A szín mindig és mindenütt ugyanaz.”

A mű világokat köt össze: a gondolatit az érzékekével, a színekét a ritmuséval, a természetét az absztrakcióval, a művészt a befogadóéval... Vajon milyen messze van Brassó Murnautól?

A 20. század első évtizedének végén fiatal festők gyülekeztek Murnauban, a kis dél-bajor városkában. Férfiak és nők, németek, oroszok. Kandinszkij, Javlenszkij, Gabriele Münter, Marianne von Werefkin, Franz Marc és mások (micsoda nevek!) – hitték-e akkor, hogy e csoportból a század egyik legnagyobb hatású művésztársasága formálódik majd? Der Blaue Reiter – A Kék Lovas.

Brassó ugyancsak kisváros Erdély délkeleti szegletében. Itt nem az emigráció – az évszázadok sodorták össze a magyar, német és román motívumokat. Innen indult Mattis Teutsch János. Bejárta a kortárs művészet fontosabb állomásait – földrajzi értelemben éppúgy, mint a stílusokat tekintve. Münchentől Berlinig, Rómától Párizsig, Weimartól Budapestig – néha a megélhetésért keretfaragóként. A természetelvűségtől az ösztönös asszociáción, az expresszionizmuson át az absztraktig – hogy aztán art-decós ízléssel visszakanyarodjék a figuratívhoz, s végül az elvont formákat teljesen feledve erőkultuszt hirdető alakokat fessen a század közepén.

Hát hazatért oda, ahol a munka a legotthonosabb, ahol a legtermészetesebben szökik elő ecsetjéből a kép: a nagy európai művészeti központokhoz képest csendesnek, provinciálisnak tűnhető Brassóba. 1928 után nem utazott többé külföldre. Legnagyobb korszakában méltó az összevetés a Der Blaue Reiter tagjaival, művészete leginkább a Kandinszkij által bejárt utat juttatja eszünkbe, jóllehet Kleevel és Chagallal volt közös kiállítása. Ha vándorlásai során valamelyik nagyvárosban telepszik meg, minden bizonnyal nem maradhatna ki egyetlen európai művészettörténeti tankönyvből sem. Így azonban megmaradt elsősorban magyar, ám mégis nemzetek feletti mércéhez mérhető alkotónak. Sikere az ezredfordulós Magyarországon példátlan. Ideje volt újra felfedezni.

| Fel |